A Death Stranding játék cselekményének elemzése: Halál és magány mint menekülés és megváltás. 2. rész

Az első részben már beszéltem arról, mi történt Sam Porter Bridges-szel, amikor átszelte a lerombolt Amerikát. De a kérdés, hogy „Mi történt?”, csak a legegyszerűbb azok közül, amelyeket Hideo Kojima új játékával kapcsolatban fel lehet tenni. Sokkal fontosabb a „Miért?” és a „Minek?”. Ezért most megpróbáljuk megérteni, mit akart közölni a játékkészítő, és megmagyarázni a cím mögött rejlő pátoszos jelentést a halálról és a magányról.

Mielőtt tovább olvasnál, érdemes befejezni a játékot — ebben a szövegben nem fogom újra elmagyarázni a Death Stranding világának terminológiáját és részleteit. Ha mégis kérdéseid maradtak, ajánlom az első részt, ahol a történet összefoglalása kémiával, fizikával és paleontológiával van átszőve. Ne feledd, hogy a szövegben megfogalmazott gondolatok pusztán egy ember spekulációi — nyugodtan vitázhatsz a kommentekben, ha máshogy látod.

Előre szeretném jelezni, hogy a blogomon, a https://shamangames.site/ oldalon további frissítéseket és játékteszteket is találsz. Szóval olvass tovább — kezdjük is.

Kezdjük magával a cím jelentésével, mert a „Death Stranding” kifejezést nehéz hagyományosan fordítani. A „Death” egyértelműen a halált jelenti, de itt inkább „vég”-nek értelmezhető. Tartsd ezt észben.

A „Stranding” szó érdekesebb. Jelentheti azt, hogy „partra vetni”, amit a játék tökéletesen illusztrál – holttestek, bálnák, sőt élőlények kerülnek „partra” a valós világban. Általánosabb értelemben viszont azt is jelenti, hogy „valamit magára hagyni”, mint egy zátonyra futott hajót.

Kojima maga elmondta, hogy őt inkább a „strand” (kötelék, kapcsolat) jelentése foglalkoztatta. Ironikus módon az angol „to strand” ige viszont éppen az ellenkezőjét jelenti: „valakit hátrahagyni”. Ez a kettősség már önmagában tükrözi a játék alapmotívumát: a kapcsolatok létrehozását és azok elvesztését.

Így a játék címe értelmezhető „halálos kapcsolatként” és „halálos elszigetelődésként” is. Ha a „death”-et „vég”-re cseréljük, a kettősség még erősebbé válik. Sokáig lehetne vitatkozni a pontos fordításon, de a lényeg: a játék már a címében is a dualizmus fogalmára épül.

A dualizmus az ellentétes princípiumok együttes létezését jelenti. A legismertebb példa a hullám–részecske kettősség a fizikából. A Death Stranding esetében azonban inkább a filozófiai jelentésről van szó: az egyén és a társadalom, az elszigeteltség és a közösségi lét, a kapcsolatok építése és rombolása közötti feszültségről.

Kojima a játékban az emberi magány és a kollektív lét ütközését vizsgálja. Első ránézésre úgy tűnik, hogy a játék célja az emberek egyesítése — a játékmenet is erre ösztönöz, hiszen a játékosok közösen építkeznek és segítik egymást. De valóban erről van szó?

A játék során Sam felettesei folyamatosan ismételgetik, hogy „Amerikának újra egyesülnie kell”, mert az emberek nem élhetnek elszigetelten. Strand elnök is ezért ragadta meg Samet, hogy átadja neki az összetartozás eszméjét. Deadman és Die-Hardman minden eligazításon hangsúlyozzák: minden újonnan csatlakoztatott csomópont közelebb visz a boldog, egységes jövőhöz. De ez a gondolat már-már utópisztikusnak hat.

Első pillantásra a chirális hálózat valóban előnyöket hoz. A települések lakói hozzáférnek a tudás archívumaihoz, kommunikálhatnak egymással, sőt 3D nyomtatással járműveket és eszközöket is létrehozhatnak. A technológia a fejlődés motorjának tűnik.

Ám ahogy minden haladó technológiának, ennek is megvan az árnyoldala. Az emberek összekapcsolása egy idő után már nem tűnik annyira áldásosnak.

A kapcsolatok kialakítása Sam társainak sem hozott valódi boldogságot. Fragile kapcsolata Higgs-szel több ezer ember halálát okozta, és ő maga is visszavonhatatlanul megváltozott. Mama kapcsolata a halva született gyermekével elválasztotta őt a nővérétől, és örökre a gyermeke halálának helyéhez kötötte. Die-Hardman viszonya Strand elnökhöz és Cliffordhoz állandó bűntudattal terhelte. A chirális hálózat, az új Amerika eszméje mindannyiuk számára csak fájdalmat hozott.

Mindez tovább erősödik, amikor Sam megismeri a különböző települések lakóit és történeteiket. Sokan félnek a terroristáktól, és inkább megtagadják az UCA-hoz való csatlakozást. Az indok egyszerű és érthető.

Képzeld el, hogy egy idegen ország képviselője kopogtat az ajtódon, és felajánlja: csatlakozz hozzájuk a világ legfejlettebb technológiájáért cserébe. De ezzel semmilyen garancia nincs arra, hogy megvéd a támadásoktól. A tudás és a haladás semmit sem ér, ha holnap meghalhatsz azért, mert „rossz oldalon állsz”.

Más települések lakói globálisabb, de ugyanilyen jogos kifogásokat emelnek. Az UCA kormányát azzal vádolják, hogy utópiát kerget, miközben megfeledkezik az egyszerű emberekről. A chirális hálózat bővítése csak több munkát hoz a futároknak, hiszen a megrendelések száma nő, az időjárás és a terep pedig egyre nehezebbé teszi a kézbesítést. Ráadásul a rendszer nem képes organikus anyagokat szállítani, így a kézbesítők munkája továbbra is nélkülözhetetlen.

A játék világában az emberek kritikája meglepően hasonlít a valóságban hallott érvekre: sokan elutasítják a központosított hatalmat a „nyugalom és szabadság” érdekében. Ez a döntés érthető, főleg ha figyelembe vesszük, hogy Amerika újraegyesítése végső soron a Föld életének kihalásához vezető folyamat része volt.

A „kapcsolatok játéka” így maga is a kapcsolatok veszélyeit kritizálja. Az elszigetelődés érvei sokkal megalapozottabbnak tűnnek, mint az üres „együtt győzünk” jelszó.

A Death Stranding alapvetően az egységes, kollektivista társadalmak kritikája. A teljes, ideális egység elméletben is lehetetlen.

A játék tehát azt sugallja: a magány megváltás lehet. A túl sok kapcsolat újabb problémákat szül. A kötél – amely korábban a kapcsolat szimbóluma volt – itt bilincs lesz, ami megköt, korlátoz és elnyom.

A kötél így veszélyesebb fegyverré válik, mint a bot, hiszen nem a testet, hanem a lelket sebzi. Innen erednek a főhősök karperecei is, amelyek a kommunikáció eszközei, de valójában inkább láncra emlékeztetnek.

A játék végén Sam elégeti a karpereceit, elutasítva az állam és a rendszer eszméjét. Ezzel saját ideáljaival is szakít. A történelem során újra és újra láttuk: minden birodalom összeomlik, ha túl nagyra nő. A Brit Birodalom, a Szovjetunió, a Csing-dinasztia – mind saját súlyuk alatt omlottak össze. Nem véletlen, hogy a mai világ vezető államai többnyire föderációk és köztársaságok.

A teljes elszigetelődés azonban nem megoldás. A játékban a csomópontok csupán függetlenné válnak, de nem szakadnak el teljesen – mintha az „egységből nullába” mozdulnának, nem pedig „egyből mínusz egybe”. A valóságban egy ilyen elszakadás mindig fájdalmas, ahogy azt a Brexit is megmutatta. A szétválás politikai, gazdasági és emberi szinten is sebeket hagy.

Az elszakadás mindig fájdalommal jár. Ezt jelképezi a köldökzsinór is, amely az élőlényeket az „átparttal” köti össze. A Death Stranding világában a köldökzsinór elvágása a szabadságot jelképezi, de a szabadság ára mindig veszteség.

A halál a Death Stranding világában

Ahogy a cím is sugallja, a halál a játék központi motívuma. A halál itt nem végpont, hanem folyamat — átmenet két világ között. A Death Stranding eseménye után a határ az élők és a holtak világa között elmosódott, és az emberiség megtanulta, hogy minden kapcsolatnak ára van.

Amikor valaki meghal, teste lebomlik és BT-vé alakul. Ha ezt nem semmisítik meg időben, a bomlás során hatalmas energia szabadul fel, ami a valóság és a túlvilág közti határt megbontja. Így születnek az ütközések (voidout) – ezek az „apokalipszisek” pusztítják el a városokat. A halál tehát itt szó szerint fertőző.

Sam küldetése, hogy újra összekösse az embereket, ezzel paradox módon a halál forrását is újraéleszti. A hálózat minden új csomópontja újabb lehetőséget teremt a pusztulásra. Az összeköttetés – ami látszólag életet hoz – végül a halált terjeszti.

Amelie célja sem más, mint ennek az örök körforgásnak a lezárása. Ő maga a Death Stranding manifesztuma, a katasztrófa személyesített formája. A játék fináléjában felajánlja Samnek, hogy engedje szabadon az emberiséget – hagyja, hogy a világ véget érjen, és a szenvedés megszűnjön.

Sam azonban elutasítja ezt az utat. Ő a kapcsolatokat választja, még ha tudja is, hogy ezzel újra megteremti a katasztrófa feltételeit. Az emberiség sorsa tehát nem a végső béke, hanem az örök újrakezdés.

A játék zárójelenetében Sam megtalálja a gyermeket – Lou-t –, és új életet kezd vele. A kör bezárul, de a jelentés nyitva marad. A gyermek új remény, de egyben a múlt örök folytatása is. Kojima itt kimondja: a halál nem a vég, hanem a kapcsolat új formája.

Kojima üzenete

Hideo Kojima a Death Strandingben nem egy hagyományos történetet mesél el. A játék sokkal inkább egy metafora az emberi kapcsolatok természetéről. Az összeköttetések egyszerre adnak erőt és okoznak fájdalmat. A magány megmenthet, de elszigetelhet. A kommunikáció életet ad, de el is pusztíthat.

Kojima a játékban bemutatja a modern társadalom legnagyobb dilemmáját: hogyan maradhatunk emberek a technológiai összeköttetés hálójában. A közösségi média, az állandó online jelenlét, a láthatatlan láncok mind-mind a Death Stranding allegóriái. Az ember folyamatosan kapcsolatban van, de egyre magányosabb.

Ezért válik a játék végső üzenete rendkívül emberivé: a kapcsolat érték, de nem kötelezettség. A szeretet és az empátia nem hálózat, hanem döntés. Sam döntése, hogy életben tartja Lou-t, az emberiség reményének szimbóluma.

„Ne vágd el a szálakat, hanem tanuld meg lazábban tartani őket.” — ez lehetne Kojima mottója. A játék nem azt mondja, hogy a magány jó vagy rossz, hanem hogy az egyensúlyt kell megtalálni az összekapcsoltság és a szabadság között.

Összegzés

A Death Stranding nem csupán videojáték, hanem filozófiai kísérlet a kapcsolat, a halál és a közösség természetéről. Kojima munkája megosztó, de éppen ez a célja: gondolkodásra késztetni. Lehet, hogy néha túlterhelt, túlságosan szimbolikus, de minden egyes képkockája egy kérdést vet fel: „Mi köt össze minket – és mi választ el?”

A válasz talán egyszerűbb, mint hinnénk: mindannyian futárok vagyunk, akik valamit, vagy valakit próbálnak eljuttatni egyik parttól a másikig.

„Even if we’re apart, we’re still connected.” — Sam Porter Bridges